Felhők mögött

Nagy csata volt. A táj teljesen letarolva. Négyen álltak a csatatéren. Mindannyian fáradtak voltak és sebesültek.

Az ellenfél szörnyűséges volt. Sötét lángok borították a testét, szeme vörösen izzott. A varázslatok nem sokat értek ellene. Az egyik fiatal boszorkány odarohant egy köpenyes, lilás hajú férfihoz, mikor az egy sikertelen támadás után nekicsapódott az egyik sziklának.

-         Zelgadis! Jól vagy? – azonnal odatérdelt és kutatta a sebesüléseket és már idézte is a gyógyító varázslatot.

-         Semmi bajom Amelia…. spórolj az erőddel.

-         Nem. Meggyógyítalak.

-         Amelia…. – azonban a kiméra nem emlékezett mikor látta az aggódást a hercegnő szemében.

A másik boszorkány éppen varázsolni készült hogy elterelje a szörny figyelmét a társairól.

-         Sötét ura négy világnak

Teremtője éjszakának

Jöjj elő ha hívlak téged

Az ellenségem ellenséged

Mágikus erőm és varázslatom árán

Megtisztul a lélek és elpusztul az ármány

A végtelen időben megidézlek téged

Ott hol kopogtat a halál és véget ér az élet

Túlvilági erő karmazsin vérfolyam

Régmúlt idők homályából ismét felbukkansz

Kérlek segíts most nekem

Hogy ellenségem semmivé legyen

A rám ruházott hatalom add hogy gonoszt pusztítson

SÁRKÁNYIGA!

Hatalmas robbanás rázta meg a tájat. Amikor a füst elült a szörny alakja sértetlenül feltűnt ismét. Dühösen izzottak fel a vörös szemek. Mérgesen nézett Ameliára aki éppen akkor segítette fel Zelgadist. Kezében egy sötét kard jelent meg. Dühödten feléjük csapott. Linának és Gourrynak nem volt ideje megakadályozni.

Zelgadisnak annyi lélekereje volt hogy Ameliát ellökte a kard útjából ám őt magát teljesen telibe találta a sötét aura. Teljes erővel nekicsapódott a sziklafalnak és lecsúszott. Hallotta Amelia sikítását.

A hercegnő odarohant a kimérához és a karjaiba vette.

-         Zelgadis! Zelgadis mondj valamit!

-         Amelia…. sajnálom…. nem tudom… megtartani amit ígértem…..

-         Zelgadis…. ne… ne most…

-         Sajnálom… - a kiméra kezei felemelkedtek és végigsimították a könnyektől áztatott arcot. – Szeretlek. És mindig szeretni foglak.

Amelia elkapta Zelgadis kezét és odaszorította az arcához.

-         Nem akarlak elengedni…

-         Sajnálom… - ezzel Zelgadis szemei lecsukódtak, keze ernyedten esett Amelia ölébe.

A seyruuni hercegnő mereven nézett a véres kezeire, a véres, mozdulatlan testre majd ráborult Zelgadisra és elkezdett zokogni. Érezte ahogy a test egyre hidegebb lesz a karjai között…

Lina kővé dermedve bámulta az eseményeket, döbbenetéből a démoni szörny kacagása ébresztette fel. Szemébe düh villant.

-         Álom zárja le a szemem….

-         Lina, már egyszer bevetetted… - kiáltott utána Gourry.

-         Álmok ura szárnyalj velem… - Lina semmivel nem törődött.  - Dermesztő kard, tüzes átok, a gonoszságra rátalálok! Rögös úton jár a lélek, a bosszúért visszatérek! Istenek teste roppan, az erőtől mi bennem van! VÉGZET VILLÁMAI!

Lina nekirontott a szörnyetegnek. A varázslatba minden érzését beleadta. A Rémálmok Hercegének teljes erejével csapott le a szörnyetegre. Gourry a Fény Kardjával az ellenkező irányból támadott. Zelgadisért tették…

A nap csodálatosan ragyogott Seyruun felett. Egy gyönyörű nő sétált a kastély mögötti kertben. Púderrózsaszín ruhájának szegélye finoman érintette a smaragd füvet. Lapockáig érő haja szabad vállát simogatta. A nap sugarai megcsillantak koronája gyöngyein. Hirtelen ösztönből hátrafordult. Egy ébenfekete hajú 4-5 éves formájú kislány kapaszkodott a szoknyájába. Ahogy felnézett arca maszatos volt a könnyektől.

-         Anya… Zelgadis piszkál!

Ebben a pillanatban egy ugyanannyi idős kisfiú bukkant fel a dombtetőn.

-         Zelgadis… mit mondtam neked?

-         Hogy ne piszkáljam a húgomat…

-         Hogy ne veszekedjetek… - Amelia leguggolt. – Liana, te meg ne vegyél mindent komolyan amit a bátyád mond. Tudod milyen. – itt rámosolygott a kislányra.

-         Jó…

-         Most pedig gyertek, elmegyünk valahová… - ezzel kézenfogta a két gyermeket és a kert hátuljába mentek.

-         Apu sírja?

-         Igen… - Amelia egy csokor rózsát rakott a szobor lábához.

-         Miért hagyott itt minket? – Liana belekapaszkodott Amelia szoknyájába.

-         Hogy megmentsen minket… ha ő nem lenne se én se ti nem lennétek. – Na most menjetek még egy kicsit játszani.

Zelgadis és Liana elszaladtak. Még nem igazából fogták fel hogy ez mit jelent. Legalábbis Liana nem. Zelgadis jóval érettebb volt mint húga.

-         Ma van 6 éve igaz? – Lina lépett Amelia mögé.

-         Igen… Lina-san… még mindig annyira… - egy könnycsepp folyt végig Amelia arcán.

-         Erősnek kell lenned…. miattuk… - Lina a kert másik felén játszó ikrek felé nézett.

-         Ha ők nem lennének… nem tudom képes lettem e volna tovább élni…

-         Amelia… - Lina átölelte. – Maradj csak itt nyugodtan… majd én figyelek rájuk. – ezzel a boszorkány a gyerekek felé indult.

Liana és Zelgadis kacagva futottak Lina elől, a boszorkány nem tudta utolérni őket. Amelia elmorzsolt egy könnycseppet és mosolyogva nézte gyermekeit. Az övé és Zelgadisé.

S bár ők nem láthatták a felhők mögül egy szürkéskék szempár figyelte családja minden mozdulatát…

| Back

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.