Harmadik fejezet

Bajban vagyok… elfogtak! Milyen szomorú…

Mikor magamhoz tértem, ismeretlen helyen voltam. Valami elhagyott templom nagyterme lehetett. Az ólomüveg ablakok töröttek voltak, az egyik falnál valami elfeledett kor szentjének szobra állt. A fejem bal oldala pedig kitartóan sajgott. Meglehetősen életben voltam… bizonyára a mindennapi jócselekedeteim jutalmaként…izé… szóval ezt most hagyjuk. A plafonra rögzített kötélről lógtam, előttem pedig Zelgadiss, Zolf a múmia, Dilgear a farkasember és egy új tag, egy halember állt. Nem sellő, azoknak rendes emberi felsőteste és halfarka van. Ami viszont előttem állt, az egy hal volt, emberi karokkal és lábakkal. A teste lapos volt, kerek halszemekkel a feje két oldalán, a pikkelyei nedvesen csillogtak. Egy hal. Az a fajta figura, akit  egy szívbajosnak nem tanácsos közelről tanulmányozni.

A középkorú harcos nem volt jelen.

- Nem igazán váltottad valóra a szavaidat - mondta Zelgadiss szárazon. Csak magamban morogtam, szerettem volna ha békén hagy. - Köszönd Zolfnak hogy nem öltelek meg. Ő kérte hogy élve hozzalak ide.

- Hűű, köszi! - Gúnyosan mosolyogtam.

- Heh, még mindig nagyon magabiztos vagy - Zolf hangja.

- Mit csináltatok a társammal?

- Elszaladt és egyedül hagyott. Ejtettek, kicsi lány! - Ezt Dilgear, a farkasember mondta.

- Milyen szomorú… - nem voltam túl csalódott.

- Valóban - Zelgadiss sem tűnt boldognak. - Nem gondoltam hogy neki adod a tárgyat. Szerencse hogy élsz. talán idejön, megmenteni.

Dilgear nem értette.

- Mi? Mi van?

- Nincs nála a szobor - magyarázta egyszerűen Zelgadiss.

A kiméra és az én kivételemmel mindenki megdöbbent.

- Elég alaposan megnézted? - kérdezte a farkasember. Zelgadiss kissé dühösen válaszolt.

- Szerinted el tudná rejteni valahová?

Nem félreérteni, nem voltam meztelen! Minden ruhám rajtam volt, a kardom és a köpenyem kivételével. A szobor nem volt nagy, de Zelgadiss igazat mondott. Ha nálam lett volna, azt nem lehetett volna leplezni.

- Hát, ez igaz - motyogta a farkas, ahogy körbejárt. Aztán elvigyorodott.

- Várj csak, hiszen nőstény! Lehet hogy magába rejtette! - Megállt és a vigyora kiszélesedett. - Nem, mégsem. Szétrepedne tőle.

Kiválóan szórakozott saját vulgáris humorán, én meg teljesen elvörösödtem.

- Nem érzékeljük a szobor helyét. Miért? - Zelgadiss teljesen figyelmen kívül hagyta Dilgeart.

- Mikor átadtam a tárgyakat, Védelmet mondtam mindegyikre, ami érdekelhet - válaszoltam szimplán.

- Védelmet?

- Igen - bólintottam, már amennyire jelen helyzetem engedte. - Lehetetlen megtalálni az asztrálsíkról.

Zelgadiss kissé meglepettnek látszott.

- Te tudsz ilyet?

- Aha.

- Harc közben nagyon gyenge varázslatokat használtál.

- Te sem harcoltál teljes erődből - vágtam vissza.

Zelgadiss szemöldöke megemelkedett.

- Meg tudod állapítani?

- Persze.

- … nem látszol ostobának… de a varázslatok olyan primitívek voltak, hogy… - egy pillanatig eltűnődött, aztán a tenyerébe csapott. - Az a nap!

Megint elvörösödtem.

- Fogd be a szád!

- Tehát, amíg az a férfi érted nem jön, életben kell maradnod - Múmiához fordult. - Zolf, nem tudom mit akarsz vele, de ne öld meg! - Zolf kuncogott.

- Értettem- felém fordult. - Most, kislány… szeretném visszafizetni amit velem tettél! Mit szeretnél, mit tegyek veled?

Te jó ég, egy perverz! Az ilyenektől mindig… grrrr…

- Zolf-san - suttogtam.

- Mi van? - az önbizalma az egekben járt.

- Valamit… mondani szeretnék…

- Nem érdekel a könyörgésed, nem kegyelmezek!

- Nem azt… - motyogtam.

Zolf kezdett türelmetlenné válni, előrehajolt.

- Akkor mondjad! Mi az?

- HARMADOSZTÁLYÚ!! - üvöltöttem a fülébe, körben pedig kitört a röhögés. Zolf kivételével mindenki nevetett, még Zelgadiss is, aki ugyan udvariasan elfordult, de a válla jól láthatóan rázkódott. Én ilyen vagyok. De sajnos nevetni én sem tudtam. Azt hittem Zolf elveszti az eszét és üvöltözni fog, de csak állt és meredten nézett…Elég ijesztő volt.

Miután a nevetés elült, Zolf megszólalt.

- Dilgear - csendes volt a hangja.

- He? Mi van? - kérdezte a farkasember.

- Erőszakold meg.

- Miiiiiiiiiiiiiiiii? - mindenki a sikoltás forrására meredt. Nem rám, Dilgearra. Mielőtt megszólalhattam volna, a farkas megelőzött.

- … Csak viccelsz, ugye? - szó szerint nyüszített.

- Mi? Nem. Komolyan mondtam.

- Na nee! Ne akarj tőlem ilyesmit! Még ha egy csodás goblin lenne, vagy egy kecses küklopsz… de mi a fenét kezdenék én egy emberrel?? Először is, mellette még csak meg sem merevedne… - én csak néztem. Héé!

- Más a szépségérzéke - összegezte Zelgadiss. - Dilgearnak az emberek nem vágykeltőek - Ez ugyan az, ahogy egy ember férfinak sem tetszik egy goblin nő. Bár vannak férfiak akiknek talán mégis… de ez valahogy úgy hangzott, mintha egy goblin vagy egy küklopsz vonzóbb lenne! Majdnem kikértem magamnak, de aztán észbe kaptam. Még a végén Dilgear úgy dönt "Ha te mondod!", és akkor tényleg bajba kerülök! Inkább befogtam a számat.

- Rendben, akkor… Noonsa! - kiáltotta Zolf, és a halemberhez fordult. - Te erőszakold meg!

- Erő - szak? - kérdezett vissza Noonsa lassan.

- Igen.

- Ez azt jelenti… hogy azt akarod… hogy szaporodjak vele?

Zolfon látszott hogy nem vár sokat Noonsától.

- Nos… igen.

- Hát… jó.

- Neeeeeeeee! - ezúttal én sikoltottam. Inkább megcsókolom az első szembejövő idegent, mint hogy kezet fogjak egy ilyen hallal. Ho… hogy azt… inkább meghalok!

- Remek, rajta! Így kell ennek lennie! Igazi férfi vagy! - Zolf egyre izgatottabb lett, ahogy Noonsa közelebb lépett. Minden lépése nedvesen cuppant a kőpadlón.

- Állj! Ne gyere közelebb!

- Nagyon szerencsés vagy - mondta Noonsa. - Ember létedre gyereked lehet tőlem, az iskolám legszebbjétől…

Teljesen pánikba estem.

- Ki a szép? Mi? Ne gyere közelebb! Sírni fogok! Ááááááá!

- Sikolts! Sírj! Rettegj! Tanuld meg a testeddel milyen ostobaság ellenszegülni nekünk! - Zolf már nagyon izgatott volt, én meg nagyon rémült.

Noonsa pontosan elém lépett.

- És most… - mondta lassan. Annyira féltem, hogy még sikoltani sem tudtam. - Most… rakj petéket!

Hosszú percekig halotti csend volt.

- Mi az? - kérdezte Noonsa.

-Oi! Noonsa! Mi ez a pete-izé? - kérdezte Dilgear. Noonsa meglepve nézett a farkasemberre… vagy valami olyan arccal ami nála a meglepetés jele lehetett.

- Peték nélkül nem lehet szaporodni - magyarázta.

Zelgadiss ismét a tenyerébe csapott.

- Aha! Másképp szaporodnak!

- Mi? Nem értem - Zolf tanácstalan volt, de én értettem.

- Noonsa, a te fajod hogyan csinálja a gyereket? - kérdezte Zelgadiss egyszerűen.

- A nőstény petéket rak… a hím meglocsolja őket a tejével. Aztán a petéket lerakják valami nedves helyre, és úgy ötven nap múlva kikelnek a gyerekek - magyarázta lassan. Ahogy gondoltam. Még szaporodni is úgy szaporodnak, mint a halak.

Zolf dühösen támadt Noonsára.

- Miért nem mondtad ezt előbb!?

- Nem tudtam hogy ti másképp csináljátok.

- Egy pillanat, Zolf - szólt közbe Dilgear. - Ahelyett hogy másokat ugráltatnál, miért nem csinálod magad, vagy Rodimus? Ti emberek vagytok!

- Rodimus lovag volt. Még mindig a lovagiasság törvényeit vallja, és még csak látni sem szereti ha rosszul bánnak gyerekekkel vagy nőkkel, úgyhogy nincs is itt. Nem tenné meg, akárhogy könyörögnék neki. - Rodimus biztos a középkorú harcos. - Én pedig sérült vagyok… nem lenne szerencsés.

- Akkor add fel.

- Nem! Esetleg… - Zolf Zelgadiss felé fordult.

A kiméra meglepetten nézett.

- Nem. Nem vonz hogy síró nőkkel háljak.

Úgy nézett ki, mindjárt Zolf fog sírni. Nem szabadna ilyen könnyen elbőgnie magát! Már nem gyerek! Amint egy kicsit biztonságban érzem magam, agresszívvá válok. Nem tehetek róla, ilyen a természetem.

- Nincs más választásom - mondta Múmia, és egy darab rongyot vett elő, akkorát mint egy zsebkendő.

- Mi, mit akarsz?! - Zolf nem is törődött velem, mögém lépett. - Válaszolj, te hmpmm… - a ronggyal betömte a számat!

- Most… nem tudsz beszélni, igaz? - Zolf ismét előttem állt. A szemembe nézett. Vajon mit tervezett? Rondán felnevetett és megszólalt: - Vakarcs!

- Mmmm?!

- Ronda.

- Hmmpf!!

- Kölyök! Laposmellű, arrogáns… - Zolf folyamatosan szórta a gúnyos szavakat, úgy tűnt sosem hagyja abba. Az idegeimre ment! Ha tudtam volna beszélni, visszavághattam volna: "Görbelábú! Idegesítő! A bandázs még szépít is rajtad, olyan ronda vagy!". De sajnos csak ő mondhatta nekem, és nem fogta magát vissza.

- Hatásosnak tűnik - figyelte Zelgadiss, bár mintha kissé ideges lett volna. - De ez nem valami gyerekcsata a homokozóban. Nem tudnátok… valamit…

- Visszakapja hogy harmadosztályúnak nevezett! - sikította Zolf, a vér kezdett teljesen a fejébe szállni. Én meg egyre dühösebb lettem.

Hosszan fogadkoztam, a fele valószínűleg a halálomat okozta volna, de mivel be volt tömve a szám, csak ennyi hallatszott:

- Hmpffffffffffffff!

- Hogy érzed magad? Miért nem vágsz valamit vissza? - Zolf folytatta a szidalmakat, nekem pedig felforrt az agyvizem.

- Nnn… uuu… mmmmm! - Sosem bocsátok meg neki! Esküszöm, ezt még visszakapja!

Leszállt az éj. Egy kis fény csillogott a szent szobrán, valahonnan egy kis ablakból érkezhetett, fentről. Hamarosan  az a cseppnyi fény is eltűnt és a sötétség teljesen beborította a termet. Miután Zolf végzett, és a többiek látták hogy nem csinál semmit, mindenki visszavonult a szobájába. Egyedül voltam, lámpa nélkül, egyedül a csillagok adtak valami fényt. Fájt a csuklóm, és nem tudtam a plafonról lógatva aludni. Azonban hosszú és fárasztó nap állt mögöttem, és kissé el tudtam szunyókálni. Nem emlékszem mennyi idő telt el így. Hirtelen hangosan felcsapódott az ajtó, erre azonnal felriadtam. Valaki belépett a szobába.

- Maradj csendben - suttogta az alak… Zelgadiss. Már miért maradnék csendben? Valamit tartott a kezében, de a sötétben nem látszott mi az. Penge villant.

Meglepett kiáltással huppantam a földre.

- Itt a köpenyed és a kardod.

- He? - Miután eltűntettem a számból a rongyot, elvettem amit a kezében tartott. Tényleg az én holmim volt. - Mért?

- Nincs időm elmagyarázni. Meg akarsz szabadulni, vagy nem? - Hát, ha így kérdezi, tényleg csak egy válasz létezik. Bólintottam. - Kövess - suttogta Zelgadiss és én elindultam a nyomában. Biztos voltam benne hogy csapda, de bármilyen csapda jobb mint egy plafonról lógni… legalábbis azt hiszem. Hamarosan a szabadban voltunk, a holdfény beragyogta az erdőt és az öreg templomot. Az erdőbe egy keskeny ösvény vezetett. - Menj.

Haboztam. Ez túl szép volt.

- Megváltozott a helyzet - mondta kissé ingerülten. - Nem érdekel mit csinálsz, de menj!

- Rendben - ha csapda, hát csapda. Az erdő felé indultam az ösvényen, de nem jutottam túl messzire. Hallottam ahogy a hátam mögött Zelgadiss a fogát csikorgatja. Az erdő bejáratánál egy vöröses árnyék állt. A férfi, aki Rezonak a Vörös Papnak nevezte magát.

- Mit jelentsen ez, Zelgadiss? Elengeded a nőt? - Rezo hangja meglehetősen közönyös volt. - Sosem voltál igazán hűséges hozzám, de ez nyílt árulás.

- Hallgass! - kiáltotta Zelgadiss egy kissé elkeseredetten… egyértelmű volt hogy fél. - Elegem van abból hogy neked dolgozzak!

- Igen? Értem - mondta Rezo csendesen. Az arckifejezése pontosan olyan volt mint amikor először találkoztunk, lehetetlen volt kitalálni mire gondol. - Tehát megtagadod amivel tartozol nekem. Én adtam neked az erőt, és te ellenszegülsz nekem, az alkotódnak?

- Mi az hogy tartozom? Azt mondtam erőt akarok… de sosem kértem hogy változtass kimérává!

- Ez volt a leggyorsabb és legegyszerűbb módja. De nem számít. Sem az ok, sem az eredmény nem lényeges. Ez az eredmény, és ennek most véget kell vetni…

- Azistenit… - morogta Zelgadiss és hátulról megragadott.

- M… mi? - nyögtem ahogy Zelgadiss maga elé rántott. Rezo kissé orrhangon nevetett.

- Pajzsként akarod használni? Ostobaság. Gondolod hogy ezzel megkötöd a kezem?

- Eszembe sem jutott! - Zelgadiss hangja egyre kétségbeesettebbé vált. Próbált uralkodni a félelmén, próbálta a hangjával elnyomni. Bár ne lett volna olyan közel a fülemhez… - Nem tudnék elszökni ha pajzsként használnám. - Zelgadiss kissé lenyugodott, felemelt a levegőbe. Hé, csak nem…

- Aaaaaaaaa! - Tudtam. Repültem. Zelgadiss egyszerűen hozzávágott Rezohoz! Ez még a Vörös Papot is meglepte, aki sietve lépett el az útból. Azonban egy mögötte álló fa nem mozdult el! Kitártam a karjaim, sikoltottam… reméltem hogy le tudtam magam fékezni, de tévedtem. BAMM! Belecsapódtam a fába, a lábaim és karjaim reflexszerűen rákulcsolódtak a törzsére. Nagyon fájt.

- Koala - kénytelen voltam elsütni egy nagyon hülye poént, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról.

- Most nincs idő hülye viccekre! - Zelgadiss felkapott és elszáguldott velem Rezo mellett, egyenesen be az erdőbe. Közben hátradobott egy Tűzgolyót.

- Ne csinálj ilyen hülyeségeket! - kiabáltam.

- Majd később panaszkodhatsz - még mindig a karjaiban tartott, elhajított még néhány Tűzgolyót és belecikázott a sötétségbe.

Azt hiszem sikerült lehagyni - Zelgadiss végre megpihent egy kicsit egy kicsiny erdei folyó mellett. A közelben egy tavacska és egy vízesés volt, nem kellett attól tartanunk hogy meghallanak. Igazán irigylésre méltó a kitartása… egész éjjel futott, velem a karjában. Ezalatt én az orromat és a csuklóimat masszíroztam.

- Fáj az orrom - panaszoltam.

- Mibajod?

- Hé! - leültem, a hideg kő nagyon jól esett. Jó lett volna lefeküdni és pihenni egy kicsit. Nem aludtam az éjjel és kezdtem érezni. Az átlagosnál kisebb termetemnek köszönhetően nagyon gyors vagyok, de az állóképességem sajnos kisebb egy hétköznapi harcosénál.

- Szerintem aludjunk egy kicsit. Még én is fáradt vagyok - mondta Zelgadiss, szinte önmagának. Feléledt bennem a remény. - Ne is akarj elszökni amíg alszom! - figyelmeztetett.

- Eszembe sem jutott. Én is fáradt vagyok és a varázserőm sem tért vissza teljesen.

- Hm… - meglepődött. - De valamennyi visszajött…

- Nem futok el, megígérem. De nem lenne tisztességes még elalvás előtt némi magyarázat?

- Ez igaz - mosolygott Zelgadiss szárazon. - Mivel belekeveredtél, azt hiszem jogod van hozzá. Nos… hol is kezdjem…?

- Mondjuk azzal a férfival a templomnál. Rezonak hívja magát, de…

- Tehát már kapcsolatba lépett veled? - bólintottam.

- Ki ő?

- Az akinek mondja magát - Zelgadiss megborzongott. - Rezo, a Vörös Pap. Az emberek szentként tekintenek rá, de egyátalán nem az. Hallottam hogy régen másmilyen volt, de nem tudom elképzelni.

- Mit tervez?

- Nem tudod? A tárgyat keresi.

- Akkor ő akarja feléleszteni Shaburanigodot és nem te? - meglepetésemre, Zelgadiss legalább olyan döbbenten nézett mint amennyire szerintem én.

- Shaburanigodo? Miről beszélsz? A Bölcsek Kövét kerestük.

Csuklottam a meglepetéstől.

- Akkor…

- A Bölcsek Köve a szoborban van.

A Bölcsek Köve! Talán nincs is olyan varázstudó, aki ne hallott volna róla. Egyesek szerint egy letűnt civilizáció maradványa, mások szerint a világot tartó oszlop egy darabja. Egy dolog biztos, hogy felerősíti a mágikus képességeket, méghozzá elképesztő mértékben. A Bölcsek Köve csak ritkán bukkant fel a történelemben, de akkor mindig megváltozott a világ. De tényleg, egyszer egy varázslónövendék elpusztított vele egy egész királyságot. Bár szinte a legendákhoz tartozott, én mindig tudtam hogy létezik… de azt sosem hittem hogy valaha láthatom is…

- De… mire kell neki ha megszerezte? - Ha Rezo tényleg akkora hatalommal bír, amekkorát a legendák tulajdonítanak neki, akkor minek neki még a Kő is? - Ne mondd hogy a világot akarja meghódítani vele…

- Azt mondta "Csak látni szeretném a világot."

- Látni… a világot? - ennek nem sok értelme volt.

- Igen - magyarázta Zelgadiss. - Ahogy a legenda is mondja, Rezo vakon született. Azért kezdte tanulmányozni a Fehér Mágiát, hogy meggyógyítsa magát. A mágia mestere lett, vándorolt, és gyógyította az embereket. de csak kísérletezett velük, a saját gyógymódján. Bár sikerült mások vakságát meggyógyítania, a saját szemeit nem volt képes felnyitni. Azt gondolta, valami hiányzik. Elkezdte tanulni a Sámánizmust és a Fekete Mágiát. Ezeket keverve a Fehér Mágiával megpróbált nagy erejű varázslatokat létrehozni. Hihetetlenül tehetséges, és ügyes varázsló volt, de a vakságán nem tudott segíteni. Ezért keresi most…

- A Bölcsek Kövét - fejeztem be, és Zelgadiss bólintott. - De akkor miért akarod megállítani? Az még nem baj hogy látni fog.

- Ez igaz. De én nem megállítani akarom, hanem megölni. De ahhoz szükségem van a Bölcsek Kövére. Most nem vagyok elég erős ahhoz hogy legyőzzem - az arckifejezéséből ítélve nem viccelt.

- Rezo… tényleg ennyire erős? - Zelgadiss csak bólintott. Ha valaki, aki olyan erővel rendelkezik mint Zelgadiss azt állítja hogy nincs ellene esélye, akkor Rezo elképzelhetetlenül erős lehet.

- Azt mondod meg akarod ölni… azért amit veled tett?

- Igen. Egy nap odajött hozzám és azt mondta: "Ha segítesz nekem megtalálni a Bölcsek Kövét, adok neked erőt." Beleegyeztem, nem tudtam mire gondolt… - a hangja megtelt gyűlölettel.

- Mikor találkoztál vele először? - reméltem hogy sikerül egy kissé javítanom a hangulaton és Zelgadiss tényleg elmosolyodott, ha halványan, és gunyorosan is.

- A születésem napján. Állítólag ő a nagyapám és dédnagyapám. De nem ismerem túl jól, és nem is akarom.

- Mii? - újabb meglepetés.

- A külseje ellenére több mint száz éves. Egyébként ez csak annyit jelent, hogy annak az álszent Rezonak az átkozott vére folyik az ereimben.

- Nem kellett volna megkérdeznem - vakargattam az orrom.

- Semmi baj - kissé szomorú volt a hangja.

- Akkor most, hogy az alapokkal tisztában vagyok - erőltettem némi vidámságot magamba, - alszom egy kicsit. - Elnyúltam a kövön. Aaah, nagyon jól esett. - Te nem pihensz? Te is fáradt vagy, nem?

- Igen, de ha mindketten alszunk mikor megtámadnak, vége. Én őrködöm először, aztán majd felébresztelek.

- Rendben. Akkor jó éjt - lehunytam a szemeim és hamarosan álomba merültem.

Nem sokat alhattam. Ezt nem csak a nap állása mutatta, hanem az is, ahogy magamat éreztem. Gyilkos szándékot éreztem a közelben, ez ébresztett fel, és nem csak egy-két rablóról volt szó. Pár személyt még mágia nélkül is meg tudok különböztetni, de ez most nem sikerült. Tehát több mint tíz alak bujkál az erdőben.

- Körülvettek minket - mondta Zelgadiss. Nem suttogott, mivel az ellenség úgyis tudta hol vagyunk, nem volt értelme.

- Tudod kik?

- Olyan 20-30 troll. Rezo nincs velük, tehát nem lehet gond.

- Gyertek elő! Nem gondolhatjátok hogy nem vettünk észre!

- Ideje befejezni ezt, Zel! - ismerős volt a hang, és ahogy Zelgadiss is mondta, látni lehetett a fák között a trollokat.

- Helló, Dilgear-san! Biztos fárasztó volt egész idáig menetelni! - Ahogy sejtettem, a farkasember lépett ki a fák közül.

- Emlékszel a nevemre… megtisztelő.

- Hogy is felejthetném el? Azok után, amiket nekem mondtál… hogy még egy goblin is szebb nálam, egy küklopsz is jobb, hogy a bőröm durvább mint egy gólemé és kisebb vagyok mint egy pixie!

- … Ennyit senki sem mondott.

- Mindegy! - köhécseltem. - Helyettem Zelgadiss fog megfizetni a bűneidért! Gyerünk Zelgadiss! Rajtad a világ szeme! Te vagy a férfi! Indulj!

- Nem tudnál kezdeni valamit… ezzel a személyiségeddel…? - Zel meredten bámult rám.

- Nem - válaszoltam. Nem mintha nekem szórakoztató lett volna, csak az ellenfél harci kedvét akartam letörni. Tényleg!

- Dilgear, nem esküdtél nekem hűséget? - Zelgadiss hangja kemény volt és fenyegető.

- Egy berserkernek esküdtem, akit Rezo alkotott! Most, hogy Rezo-sama ellen fordultál, nem vagy több egy újabb ellenségnél.

- Igen? - kérdezte Zelgadiss csendesen, a szemei összeszűkültek. Az arca egy démoni harcosé volt. - Ne mondd hogy azt hiszed te, egy közönséges állat-ember, le tudsz győzni!

Közönséges állat-ember? Akkor lásd ennek a közönséges állat-embernek a hatalmát! Támadás! - üvöltötte Dilgear és a trollok nekilódultak.

Zelgadiss elmosolyodott.

- Idióta - jobb karját felemelte, olyan mozdulattal, mintha tartana valamit a kezében, amit földhöz fog vágni.

- Dug Haut!

Sikoltva vetettem magam Zelgadiss mellé. A föld rengett és hullámzott, akár a víz felszíne. A trollok teljesen pánikba estek, de Zelgadiss eszelősen mosolygott és a karját ismét a magasba lendítette.

- Föld, teljesítsd parancsomat!

A kövek és sziklák engedelmeskedtek Zelgadiss hívásának. A föld felszakadt, hatalmas kő-lándzsák törtek elő a trollok lába alatt és felnyársalták őket. A csatának ezzel vége is volt, trollok tucatjai lógtak a lándzsák végein. Néhányuk még élt, de mivel a kővel a testükben nem tudtak regenerálódni, hamarosan mind meghaltak… mintha halálra kínozták volna őket. Gondoltam beleszólok, de inkább csendben maradtam. Nem volt jogom beszélni, a múltkor Zolf trolljait én öltem meg a megfordított Gyógyulással.

- Nos - mondta Zelgadiss, még mindig azzal a jeges mosollyal, - lássuk azt a híres hatalmadat. Vagy most már félsz?

Dilgear előlépett az egyik kőlándzsa árnyékából.

- Az erőd bizonyság hogy te voltál Rezo berserkere. Amíg a Sámánista mágiádat használod, nem tudlak legyőzni.

- Heh. Mintha karddal le tudnál. - Zelgadiss egyértelműen gúnyolta a farkasembert.

- Pontosan ezt mondom.

- Akkor miért nem próbálod meg? - Zelgadiss előhúzta a kardját. Dilgear azonban még mindig nem állt kötélnek.

- Amint megszorulsz, varázsolni fogsz.

- Nem.

- Igazán?

Zelgadiss bólintott.

- Akkor megbánod! - A farkasember előhúzta hosszú szablyáját. Mivel útban lettem volna a harcban, hátrébb léptem. Dilgear állati üvöltéssel támadott, Zelgadiss elélépett és a két penge összecsattant. Zelgadiss lassan hátraszorította a farkasembert.

- Mi baj Dilgear? Nem kellene legyőznöd engem?

- Ez csak a kezdet, Zel… - Dilgear kissé megcsavarta a szablyát, megváltoztatva ezzel Zelgadiss hosszúkarjának irányát. Zel kissé megcsúszott és Dilgear azonnal bevágott a védelmi résbe. Zelgadiss az utolsó pillanatban hárította a mellkasának célzott vágást.

- Ez egész jó volt!

- Örülök, hogy tetszett! - Amennyire meg tudtam ítélni, nagyjából egyforma harcosok voltak, de Dilgear nem volt annyira magabiztos mint Zelgadiss. talán attól tartott, hogy Zelgadiss mégis varázslatokat fog használni. Igazából nekem nem számított melyikük győz. Zelgadiss vagy Rezo foglyaként egyaránt csak eszköz vagyok a Bölcsek Köve megszerzésében. Megpróbálhattam volna megszökni, de azzal csak kikényszeríttettem volna hogy Zel varázsoljon.

- Hah! - Dilgear oldalra ugrott, közvetlenül az egyik kőoszlop mellé és rácsapott a pengéjével. Mivel mágiával alkották, az oszlop nem volt túl stabil, simán eldőlt.

Siettem odébb, amint a második és a harmadik oszlop is kidőlt. Dilgear sorra döntötte a köveket, Zelgadisst ellepte a por és a hamu.

Én köhögtem, megpróbáltam visszatartani a lélegzetem, és eltakarni a számat és az orromat… De a szemem is égett! Amíg én szenvedtem, a két harcos kikeveredett a lassan ülepedő porfelhőből. Úgy tűnt Dilgearnak nem igazán sikerült elrejtőznie. Csupa izom, semmi ész. Tipikus.

- Ez nevetséges - jegyzete meg Zelgadiss megvetően. - Nem hittem hogy ennyire bízol magadban. Ez elismerésre méltó.

- Kuss! - Dilgear ismét támadott, de Zelgadiss fennhéjázó nevetéssel várta. Összecsaptak, és Zelgadiss kardja Dilgear vállába fúródott. A kiméra kihasználta hogy a lábát még takarta a porfelhő és egy követ rúgott Dilgearra. Sebet persze nem okozott, csak elterelte a farkasember figyelmét, és ez elég volt hogy átjusson a védelmén.

- Mi az, mikor fogom megbánni? - gúnyolta Zelgadiss a vérző vállú állat-embert.

- Hamarosan… - mosolygott vissza Dilgear. Zelgadiss és én, csak néztük ahogy a farkasember sebe a szemünk előtt záródik össze. - Elfelejtetted hogy félig troll vagyok, igaz? Ha karddal akarsz legyőzni, le kell vágnod a fejem. Ami pedig lehetetlen.

- Ezt valóban teljesen elfelejtettem - ismerte be Zelgadiss, de semmi riadalom vagy elbizonytalanodás nem hallatszott a hangjában. A karját mindkét kézzel a feje fölé emelte és hangos kiáltással támadott. A hasát teljesen szabadon hagyta, és Dilgear ezt nem véthette el.

A szabja teljesen átvágta Zelgadiss hasát. Vér fröccsent…

… vagy mégsem. Csak valami éles, pengő hang. Zelgadiss pedig mosolyogva állt.

- Elfelejtetted hogy egyharmad gólem vagyok, igaz? Ha karddal akarsz legyőzni, akkor a Fénykardot használd… akár hogy is próbálkozol, nem tudsz megölni - Dilgear arca elárulta a kétségbeesését. - Mit választasz? Folytatod a harcot és meghalsz, vagy visszamész nyüszíteni Rezo lábaihoz? Te döntesz.

- Francba! - A farkasember Zelgadisshoz vágott valamit, de a kiméra kitért a dobás elől, és a dolog beleesett a folyóba. - Emlékezz! - kiáltotta a farkasember és eltűnt a fák között. Zelgadiss meg sem próbálta üldözni.

- Nevetséges…

Tapssal köszöntöttem a győztest!

- Zelgadiss mester, ez csodálatos volt!

- Te… - Zelgadiss persze nem hatódott meg.

- Csak megdicsértelek.

- Aha - nem kötekedett, a folyó felé lépkedett.

- Hová mész?

- Iszom egy kis vizet.

- Azt hiszem én meg megmosom az arcom - Zelgadiss mellé kocogtam. A varázslat miatt a talaj nagyon töredezett volt, de sikerült lejutni a folyóhoz. Levettem a kesztyűm és megtöltöttem a tenyerem vízzel. Éreztem a hideget és nagyon jól esett… de… hé! Ez… - Ne igyál!

Zelgadiss meglepődve köpte ki a vizet.

- Mi..?

- Mérgezett. Nézd - A vízben odébb néhány halacskát lehetett látni. Határozottan nem úszkáltak.

- De ki?

- Talán Dilgear. Az a valami, amit hozzád vágott valami méreg lehetett. Gondolta hogy inni fogsz.

- Ó. Dilgear okosabb mint hittem.

- Most ezen mit vagy lenyűgözve? Mindegy, Rezo tudja hol vagyunk. Van valami célod?

- Nincs.

- Najó… akkor gyere velem - indultam. A célom Atlas városa volt, ott beszéltük meg a találkozót Gourryval. Talán ott majd eldőlnek a dolgok. Ami elsőre kincskeresés, majd a Démonkirály feltámasztása volt, az leegyszerűsödött gyógyulásra és bosszúra. A dolgok mindig sokkal szegényesebbek a vártnál.

Rezo és a bérencei nem adták fel. Kétszer jöttek reggeli alatt, jöttek ebédnél, kétszer délután , vacsora alatt… és természetesen lefekvés után is. Elegem volt! Nem hittem el hogy ennyien voltak, egyre csak jöttek és jöttek. Mint a hidra fejei, egyre többen és többen. És mindenféle. Trollok, goblinok, küklopszok, berserkerek, ogrék és még másféle kreatúrák is. Tisztára olyan volt mint egy felvonulás.

Éppen támadtak, szokás szerint, és Dilgear vezette őket, szokás szerint. Most volt pár új arc is, egyikük egyértelműen mazoku. Volt pár óriássáska meg durahan. Meg olyan ötven troll és berserker.

- Ezt nevezem fogadóbizottságnak! - Zelgadiss hangjából ezúttal hiányzott a megszokott magabiztosság. Ez pedig azt jelezte hogy az előttünk álló hadsereg már igen jelentősnek számított.

- Yo, Zel! - Dilgear előrelépett. - Kösz az utolsó leckét, jöttünk visszafizetni! - Neki valahogy mindig pózolnia kellett. Az ilyen alakokat mindig hevesen le szeretném tűzgolyózni.

- Erős vagy, de gondolod hogy ennyi ellenféllel is elbírsz? - a farkasember szinte hempergőzött az önelégültségtől.

- Egy pillanat! - kiáltottam és előreléptem. - Nem felejtettél el valakit?

A farkasember a fejét forgatta.

- Kit…?

Ez a TAHÓ…!

- Engem! ENGEM!

- És te mit számítasz? - teljesen levegőnek nézett. Ideje volt megmutatni neki mire is vagyok képes.

- Hé, ne használd el az összes erődet! - szólt rám Zelgadiss, mintha csak a gondolataimban olvasna.

- Miért?

- Ha most mindent elhasználsz, a következő támadásnál, vagy ha Rezo jön, nekünk végünk.

- Jó, igazad van… - akkor ez egy látványmeccs lesz. De ez olyan idegesítő! Sóhajtva előhúztam a kardomat. - De honnan tudták hogy itt vagyunk? - kérdeztem, amint eszembe jutott. Bár Atlas felé haladtunk, gyakran változtattunk irányt, hogy erre ne jöjjenek rá. Mégis ránk találtak.

- Mert én itt vagyok - Zelgadiss, ezt mint valami kézenfekvő dolgot jelentette ki.

- He?

- Mondtam, hogy ezt a testet Rezo alkotta - ja, igen. Zelgadiss teste maga szolgált jelzésül. Varázsolhattam volna Zelre valamit, amitől nem lehet megtalálni, de ahhoz tudnom kellett volna hogyan működik a kereső varázslat, és hogy hogyan készült Zel. De biztos hogy az a Vörös Pap saját fejlesztésű varázslata volt, és bár én vagyok a gyönyörű és zseniális varázslólány, ezt lehetetlen kitalálni.

- Tehát akár mit is teszünk, előbb-utóbb szembekerülünk Rezoval.

- Pontosan. - Nagyszerű. A körülmények arra kényszerítettek hogy kövessem ezt a fickót, de lehet hogy nem kellett volna. Bár, végül is jobb, mint egy templom plafonjáról lógni lefelé… legalábbis azt hiszem. Na mindegy, nincs értelme a múlton rágódni.

- Tűzgolyó! - a támadásom adott jelt a csata kezdetére. Nem a mellkasom előtt formáltam a varázslatot, ezzel az ereje csökkent egy kicsit, de ezt úgyis csak meglepetésnek szántam, és néhány ogre így is elégett.

- Digu Volt! - már lőttem is a következő varázslatot, ezúttal a csapat élén álló mazokura céloztam. Ő kitért, és egy mögötte álló berserker halt meg, és sajnos a mazoku figyelme is rám irányult.

- Tűznyíl! - majdnem tíz lángoló nyílvessző jelent meg előttem és szállt a mazoku felé. A szökés lehetetlen volt, de a mazoku felgyorsult.

Egyetlen kiáltással megállította a nyilakat, pár pedig a földbe csapódott. Mindenki más Zelgadisst támadta, kezdett bajba kerülni. De én is! Még ha csak alacsony rangú is, az ellenfelem tiszta mazoku volt, ami pedig mindig kemény diót jelent. Olyan volt mint egy zöld köpenyes, szakállas öregember, csak a szemei nem voltak emberiek és nem volt orra vagy szája.

Ismét felkiáltott, és egy lángkorbács formálódott a kezében. Gyorsan jégvarázslatot mondtam a kardomra és hárítottam a korbács csapását. Szétváltunk kicsit, egymást méregettük.

- Életerős fiatal lány vagy, hogy szembe mersz szállni velem, Zorommal! - nem lehetett megállapítani honnan jön a hangja, de ezt mondta.

- Te pedig egy felelőtlen mazoku vagy, hogy szembe mersz szállni velem, Linával! - válaszoltam. Zorom kuncogott, én pedig elkezdtem a két kezemmel, magam előtt formálni a varázslatot.

- Tűzgolyó? Milyen hiábavaló - Zorom ismét támadott.

- Hiábavaló vagy nem - a fénylő gömb megjelent a két tenyerem közt, - azért én megpróbálom. - Zoromra hajítottam a Tűzgolyót.

Akár egy madár, a mazoku a levegőbe röppent, és könnyedén elkerülte a gömböt.

- Mondtam hogy hiábavaló!

Ahogy már említettem, a Tűgolyó becsapódáskor robban. Egy mellédobott varázslat teljesen haszontalan. De! Felemeltem a jobb hüvelykujjam és magamra mutattam. Halványan mosolyogtam.

- Hm? - Zorom leszállt a földre és a Tűzgolyó hátulról belecsapódott! BUUMM!

- Sosem állítottam hogy egyszerű Tűzgolyó volt! - kiabáltam a lángoknak. Mikor még tanonc voltam, szórakozásból csinálgattam variációkat néhány varázslatra. Ez is egyikük volt. - Ahogy mondani szokás: "Sose becsüld le az ellenfelet!" Akkor indulás Zelgadissnak segíteni!

De amint megfordultam, és elindultam a másik csata felé, az érzékeim veszélyt jeleztek. Reflexszerűen vetettem magam balra, de egy kissé elkéstem. Erős, éles fájdalom mart a jobb karomba, és bár ezüstös tű fúródott a bal oldalamba. Felsikoltottam, és megpördültem. Zorom mögöttem állt.

- Sosem állítottam hogy meghaltam. "Sose becsüld alá az ellenfeled," kicsi lány! - Zorom úgy csinált mint aki gúnyolódik… nem, tévedtem. Zorom gúnyolódott. - Bátor próbálkozás, de egy hétköznapi sámánista varázslattal engem nem lehet legyőzni! - Mindkét kezében lángkorbács jelent meg… az egyik a fejemet, a másik a lábamat vette célba.

A kardom a bal kezembe kapta, és a fejemet védtem, a lábaimra célzott korbácsot pedig átugrottam. Az iskolában "Ugróköteles Linának" hívtak, amit utáltam. Amikor azonban felugrottam, Zorom homloka felnyílt, és tucatnyi ezüstös villanás repült felém. Nem tudtam elkerülni őket!

Egy csendülés, és az ezüst tűk a földre potyogtak.

Akár egy mesebeli herceg, a megmentőm az utolsó pillanatban érkezett.

- Ismét találkoztunk, kicsi lány!

- Gourry!

1. fejezet | 2. fejezet | 3. fejezet | 4. fejezet | Utószó