Negyedik Fejezet

Ezúttal megmutatom mire vagyok képes!

- Hoho… egy barát?

- Nem a barátja vagyok… a testőre!

- Heh… ahogy akarod. Tehát ellenségek vagyunk, igaz?

- Ennek így kell lennie, öreg. - Gourry csak bólintott.

- Akkor először téged öllek meg.

- Ha meg tudsz… - Gourry támadott.

- Ha! - A mazoku egyszerre támadott a korbácsokkal és az ezüst nyilakkal, de Gourry könnyedén kerülte el őket. A kardja megvillant… gyors volt, nagyon gyors. Bár a közelből néztem, nem láttam a csapást. Most először láttam Gourryt igazán harcolni és sosem gondoltam hogy ennyire jó. Én is ügyesebb vagyok mint egy átlagos harcos, de Gourry közelébe sem éthetek. Szinte egy pillanat alatt kettévágta a mazokut. De…

Gourry hárította a hátulról jövő nyilakat.

- Ho… a korod ellenére nagyon ügyes vagy! - a mazoku mély hangon nevetett, semmi sérülés nem látszott rajta.

- Aha! Egy mazoku - Gourry úgy konstatálta a tényt, mintha ez egyátalán nem számítana. Én csak bámultam… erre tényleg csak most jött rá? Most őszintén…

- Igen… és nem árthatsz nekem azzal a karddal - válaszolta a mazoku egyszerűen. Ez pedig igaz volt. Ha csak fél-mazoku lett volna, mint a Kisebb Démonok vagy a Rézdémonok, nem lett volna gond. De a tiszta mazoku közel van az asztrálsíkhoz, fizikai úton nem lehet őket elpusztítani. Egy varázskarddal vagy pár mazoku-ellenes talizmánnal meg lehetett volna sebezni Zoromot. Sajnos, bár Gourry kardja jó minőségű volt, nem volt mágikus, az enyém pedig nem volt elég erős. Éppen készültem hogy mégis bevetem a teljes erőmet, de Gourry hangja megállított.

- De meg tudlak sebezni - csak pislogtam. Vajon tényleg nem érti?

- Hoho… - gúnyolódott a mazoku. - Akkor vágj meg!

- Elfogadom az ajánlatodat - mondta Gourry, a kardját a földbe döfte, és elővett… egy tűt.

- Ne mondd hogy azzal próbálsz megtámadni!

- Persze hogy nem - bal kézzel megragadta a kard markolatát. - Ez nem arra való.

- Akkor mit teszel vele?

- Csak ezt - Gourry megbökte a kardját, ahol a penge a markolatba ér. Aztán eltette a tűt. - Érted már? - kezdtem dühös lenni… MIT KELLENE ÉRTENI?! De Gourry nyugodt volt, és megfontolt. Vagy tudta mit csinál, vagy csak nagyon hülye.

- Fiatalember… fogalmam sincs miről beszélsz.

- És ehhez mit szólsz? - Gourry kézbe kapta az üres markolatot és támadott. Ez hülye!

- Értem már… őrült vagy! - Zorom több Tűznyilat lőtt Gourry felé.

- Ha, ez túl könnyű! - döbbenten néztem. Gourry minden nyilat elkerült. De attól hogy az ellenfél nem talál el, még nem győztél. Gourry egyre közelebb ért, és hirtelen felkiáltott:

- Fény, törj elő!

Bámultam, és Zorom is megdermedt a döbbenettől. Dermedten halt meg, mikor Gourry egyetlen csapással kettészelte. A mazokunak még felkiáltani sem volt ideje, ezúttal tényleg elpusztult. Gourry kezében pedig, a penge üres helyén tiszta fény izzott.

- A Fény… Fénykard…?! - Igen, a kard a szemem előtt, Gourry kezében, a legendás Fénykard volt. A penge, amit Gourry kioldott, csak álcának szolgált.

- G… Gourry… - csak nyögni tudtam, a torkom teljesen kiszáradt.

- Szia! - Gourry vidáman, mosolyogva fordult felém. - Hogy vagy, kicsi lány?

- Gourry! - kiáltottam, és futva indultam felé. Ő visszahelyezte a pengét a Fénykarba és csendben állt. Megálltam előtte, felnéztem az arcára. - Gourry…

- Lina…

- Add nekem azt a kardot! - kiáltottam, és Gourry a földre omlott. De ez egyátalán nem érdekelt. - Kérlek! Add nekem! Légyszi, légyszilégyszii!

- H…héé! - Gourry a fejét vakargatta. - Azt hittem örülsz nekem, és meg akarsz ölelni, vagy ilyesmi…

- Később fogok örülni, előbb add nekem a kardot - ez kezdett nekem is sok lenni. Ennyire nem lehetek önző. - Ötszáz! Adok érte ötszázat!

- Mi? - Gourry hangja megemelkedett. - Annyiért még egy rapírt sem kapni!

- Jó, akkor legyen öt-ötven. Tolvaj.

Gourry döbbenten nézett.

- TE vagy a tolvaj! Ki lenne annyira hülye hogy 550 aranyért eladja a Fénykardot?!

Morogtam. Ha én költöm a pénzt, még egy rézgaras is sok. Hiába, kereskedőcsaládból származom.

- Különben is - folytatta Gourry, - ez családi örökség, már generációk óta. Mindegy mennyit ajánlasz, úgysem adom el!

- Akkor megígérem hogy nekem is a családi örökségem lesz, ami generációról generációra öröklődik. Kérleeeek, add nekem!

- Miféle logika ez? Mondtam hogy nem adom és kész!

- Gonosz! Így bánni egy lánnyal… sírni fogok! - hüppögtem, és nekiálltam látványosan szipogni.

- Akkor sírj - Gourry nem volt humoránál.

- Najó, elég a hülyülésből…

Gourryt fejbekólintotta a hirtelen visszatért komolyságom, ismét a földön kötött ki.

- Mi… miről beszélsz?

- Csak hallgass… Most nincs időm részletesen elmagyarázni, legyen elég annyi, hogy az, aki segített megszökni, most bajban van. Tartozom neki. Meg tudnád menteni őt is?

- Hmm? Hát… jó.

- Rendben, ezt megbeszéltük. Gyere utánam! - kiáltottam, és futásnak eredtem. Ezúttal mi mentjük meg Zelgadisst.

Ilyen sok ellenfél ellen harcolni még egy olyan tapasztalt harcosnak is nehéz, mint Zelgadiss. Ráadásul az ogrék és a berserkerek hullottak el először, és Dilgear a sáskák és a durahanok maradtak. A megérkezésünk pillanatában, Gourry a Fénykarddal simán levágott egy durahant.

- Helló! - kiáltottam vidáman. - Jöttünk segíteni!

Mormogás futott végig a csapaton, mindenki felénk fordult. A csata menete hamarosan új irányt vett, Rezo katonái visszaszorultak. Hirtelen azonban mindenki megállt. Dilgear megfordult és megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Rodimus! - Mögöttük a korosodó harcos állt a csatabárdjával, mellette pedig egy új arc. Egy hihetetlenül jóképű, középkorú férfi. - Jó, hogy jöttetek, elkélne némi segítség…

De még a mondat közepén, Minden figyelmeztetés nélkül, Rodimus Dilgearra sújtott a csatabárddal. A farkasembert elrepítette a csapás, majd a test egy fának ütközött. Egy reccsenés, és Dilgear nem mozdult.

- R… Rodimus? Mit művelsz? - a sáskák teljesen kétségbeestek. - Megőrültél?

- Éppen ellenkezőleg! Sir Zelgadissnak esküdtem hűséget, nem a Vörös Papnak! Nem tartozom neki semmivel…

A sáskák feldühödve támadtak. Rodimus hatalmas csatakiáltással vetette magát előre. Az elöl álló sáska derékban kettévált, az alsó része még futott egy darabig, majd egy fának ütközve eldőlt. A többiek ezt látva, elmenekültek.

- Nos - jegyezte meg Zelgadiss csendesen. - Kösz a segítséget.

- Nem igazán értem mi történt - Gourry zavartan mosolygott, - de szívesen.

- De ti ketten… biztos hogy ezt akarjátok? - fordult Zelgadiss Rodimus, és a másik férfi felé.

- Semmi gond… - válaszolta a jóképű férfi. A hangja valahonnan ismerős volt.

- Rodimus, Zolf… sajnálom. Nem akartalak belekeverni benneteket.

Z… ZOLF???! Ez a csodás férfi volt Múmia? Nem hittem el. Nem lehet hogy a sok fásli alatt ilyen szép volt…

Zolf rám pillantott.

- Szia kislány… szóval életben vagy.

Grrrr… egy percig úgy éreztem megbocsátok neki, mert olyan szép. De meggondoltam magam. Viszont a Vörös Pap közös ellenségünk, úgyhogy visszafogtam magam.

- Nos, mindig jó dolog új társakat szerezni, ezért felejtsük el az eddigieket - mondtam, és szerintem ez nagyon szép volt tőlem. - Nem számít mennyit akadályoztál eddig, az sem hogy reménytelenül harmadosztályú varázsló vagy, sőt, hogy vitathatatlanul szadista, a társ az társ. Még a halott fa is része a hegynek… úgyhogy segítsük egymást, és felejtsük el a bosszút.

- Még mindig haragszol rám.

- Csak képzelődsz! Csak a perverzitásod, és a bonyolult, kicsavarodott büszkeséged érezteti ezt veled.

- Te lány… - Zolf kezdett ideges lenni.

- Lina, egy pillanat… - szólt közbe Gourry. - Ahelyett hogy szórakozol, nem magyaráznád el inkább hogy mi folyik itt?

Egy pillanatig nem értettem, aztán leesett hogy még semmit sem mondtam el Gourrynak. Röviden összefoglaltam az eseményeket.

- … szóval ennyi. Érted? - Esteledett mire befejeztem. Gourry nem válaszolt, ezért újra rákérdeztem. - Érthető?  - Megint nem felelt, csak üres tekintettel nézett rám… Hogy mer ilyen álmatagon bámulni?! A többiek is a földön ültek, kifárasztotta őket a csata. Szánalmas. Én nő vagyok, még sincs semmi bajom!

- Jóég… te tényleg sokat beszélsz - nyögte fáradtan Rodimus.

- Tényleg? - kérdeztem, mire mindannyian bólogattak. Nem is beszéltem sokat.

- De most már érted a lényeget, igaz?

- Leszámítva a személyes érzéseket és benyomásokat, azt hiszem igen - Gourry feltápászkodott.

- Meg kell kérdeznem… Hajlandó vagy nekem adni a követ? - Zelgadiss szintén felállt.

- Nem - válaszolta Gourry egy pillanatnyi habozás nélkül.

- Gondoltam - Zelgadiss hangja minden érzelemtől mentes volt.

- Egyik oldalon a meggyógyított szemek, másikon a gyűlölet. Ha a Bölcsek Kövét ilyen önző célokra használnák, az beszennyezné a hírnevét.

- Harcolni akarsz velem? - kérdezte a kiméra.

- Egyátalán nem. Csak nem adom neked a Bölcsek Kövét. Még az is lehet, hogy ez egy trükk, amit te és Rezo találtatok ki.

- Sejtettem hogy valami ilyesmit fogsz mondani. - Zelgadiss előhúzta a kardját. - Azt hiszem ez az egyetlen megoldás…

- Valószínű - bólintott Gourry, a keze a kardja markolatán pihent. Rodimus és Zolf elfoglalta helyét Zelgadiss oldalán.

- Ti ketten, vissza! - parancsolta Zelgadiss. Rodimus elvigyorodott és hátralépett.

- De… - próbált Zolf ellenkezni.

- Maradj ki ebből! - Zolf vonakodva visszalépett.

- Rendben, ebből elég! -  Ezúttal én szóltam bele a dologba, de egyikük sem foglalkozott velem. A helyzet egyre komolyabb lett. Zolf és Rodimus erősen figyelték a két harcost. Hirtelen mindketten meglódultak. - Elég legyen! Jó meccs lenne, de most fontosabb dolgunk van!

- A hölgynek igaza van! - a hang mögülem jött… nem is, a jobb fülem mellől! A tarkómon valami hideget éreztem, tudtam, ha megmozdulok, meghalok. rajtam kívül, mindenki a mögöttem állóra meredt, de én úgyis tudtam ki az. Emlékeztem a hangjára… akitől még Zelgadiss is félt…

- Rezo - Gourry mondta ki a nevét.

- Rég találkoztunk. De hagyjuk az udvarias csevegést. Nem szükséges elmagyaráznom mit akarok, már tudod… Gourry-san, igaz?

- A Bölcsek Kövét?

- Pontosan. Ne próbálkozz semmivel! Ha ezt a tűt egy kicsit jobban megnyomom, gyilkossá válok!

Éreztem hogy kiszárad a torkom, és egy izzadtságcsepp csúszik le a gerincemen.

- Csak blöfföl! Ne add oda neki! - kiáltotta Zelgadiss. Persze senki sem hitt neki.

- Mire kell neked? - kérdezte Gourry.

- Bár meg tudnám magyarázni, az semmit sem mondana egy olyan embernek, aki lát. A Követ!

- Rendben.

- Ne! Ne add neki! - Gourry nem foglalkozott Zelgadissal, elővette a szobrot.

- Nesze - a szobor átrepült a levegőn. Rezo kinyújtotta a jobbját, és elkapta.

- Megvan! Végre megvan… - Rezo hangja megváltozott… valami gonosz keveredett a szavai közé.

- Engedd el Linát - kiáltotta Gourry.

- Csak semmi sietség… hamarosan elengedem. - A szobor könnyedén összeroppant Rezo kezében, pedig az orikalkum elnyeli a mágiát. A szobor belsejéből egy kicsi, fekete kő került elő. Hétköznapi ember számára, csak egy darabka szénnek tűnt, de ez a Bölcsek Köve volt. Válaszolt Rezo hívására, és megsemmisítette a szobrot, amit mágia nem pusztíthatott el.

- Áá! Ez az! - Rezo ellökött, pár lépést botladoztam előre. A tarkómhoz kaptam, és egy hosszú, vékony tűt húztam ki a nyakamból. Jujj! Teljesen elhűltem. Nem fájt, de egy hüvelyknyi tűt szúrtak a nyakamba. Meglepő hogy nem haltam meg.

Zelgadiss egy varázslatba kezdett, Gourry előhúzta a Fénykardot. Rezo a szájához emelte a kezét… vajon…?

Amitől féltem. Rezo habozás nélkül lenyelte a követ. Erős szél támadt, el kellett takarnom az arcom a köpenyemmel valami borzasztó vett körül. Nem a szél… valami rossz érzés, olyan erős hogy az fizikailag megjelent. Az örvény közepén állt Rezo és boldogan nevetett.

Zelgadiss felkiáltott és egy kék oszlop csapott le a Vörös Papra. Nem ismertem a varázslatot, de semmi látható hatással nem járt.

Rezo őrülten, sikoltva nevetett.

- Látok! LÁTOK!

Életemben most először láttam valakit, egy embert, átváltozni valami teljesen mássá. Rezo szemei lassan felnyíltak, de a szemhéjak mögött valami bíborvörös sötétség honolt… rubinszerű, vérvörös szemek.

- Mwahaha… mwahahahahahaaaa! Kinyíltak! A szemeim kinyíltak! - Rezo arccsontjáról leesett a hús, alatta valami fehér bukkant fel.

- Mi ez? - kiáltotta valaki, nem tudom ki volt. Ezúttal Rezo homloka esett le… és akkor megértettem. Azt láttuk, AKI Rezo szeme mögé volt bezárva… akinek az arca egy fehér kőmaszk volt, két rubinnal a szemek helyén. A köpeny, amit Rezo viselt, lassan átalakult valami keménnyé.

- Nem! - nyögte Zelgadiss. Ő is megértette hogy Rubinszemű Shabu-ranigodo visszatért a világba. Hamarosan minden elcsendesedett.

- Megengedem hogy válasszatok! - Mély hang döngött elő abból, ami valaha Rezo volt. A lény kinyitotta a száját. - Viszonzásul, amiért életet adtatok nekem, megajándékozlak titeket. Szolgáljatok engem, és élhettek s meghalhattok öregen. Ha visszautasítjátok, kényszerítetek hogy elpusztítsalak, mielőtt másik részemet, Észak Démonkirályát kiszabadítanám. Válasszatok!

Csodálatos…Észak Démonkirályának kiszabadítása önmagában a poklot hozná a világra…és ez azt akarja segítsünk neki. Vagy kénytelen harcolni velünk… és lehet hogy csak az ereje egyhetedét birtokolja, de akkor is ő a Démonúr, aki az istenekkel harcolt a világ feletti uralomért.

Persze a kérdés már eldőlt. A világot a pusztulásba vezetni ugyanúgy halált jelent, mint az ellenszegülés. És ha meg kell halnom, tisztán akarok meghalni, mint mindenki más.

Egy hang rángatott ki a gondolataimból.

- Nevetséges szavak! - Zolf kiáltott. Nem voltam benne biztos hogy igazán megértette a helyzetet. - ne légy ilyen biztos magadban! Míg elzárva szunnyadtál, az emberiség fejlődött! És én, Zolf, legyőzlek téged, ősi Démonúr! - Tudtam. Semmit sem ért.

Zolf felemelte a kezeit és egy varázslatba kezdett…

- Az alkony sötétjével, s a friss vér vörösével... eltemetve az idõ folyamába... hatalmas nevedben, átadom magam… - Ez a varázslat… a Dragon Slave! A Fekete Mágia legerősebb varázslata! Ahogy a neve is mutatja, eredetileg egy sárkányölő varázslat volt, és képes ez kisebb kastélyt könnyedén eltörölni a föld színéről. Nagyon erős varázslat, csodálkoztam is hogy egy ilyen kisember mint Zolf, hogy lehet Zelgadiss csapatának a tagja. Most már tudtam…

De azt is, hogy Shaburanigodot nem lehet ezzel legyőzni!

- Állj! Nincs értelme! - kiáltottam, de Zolf nem figyelt rám.

- Hoho… - A Rubinszemű érdeklődve figyelt. Talán az én észrevételemen szórakozott.

- Ah! - Zelgadiss is megértette. De mielőtt bármit tehetett volna, Zolf végzett, és támadott.

- DRAGON SLAVE! - A Démonúr felrobbant… a Dragon Slave erejével. Nem létezik olyan ember ami meg tudná magát védeni ellene. - Sikerült! - Zolf lelkesen kiabált.

De ugyanekkor Rodimus is felkiáltott.

- Zolf rohanj! - Ő is azonnal érezte, hogy Shaburanigodo nem halt meg.

- Mi? - Zolf még mindig nem értette a helyzetet.

- Francba - csikorgatta a fogait a harcos, majd Zolf felé iramodott… félre akarta lökni. - Nem számít, csak ugorj! - de ebben a pillanatban mindkettejüket beborította egy tűzgömb.

- Rodimus! Zolf! - Kiabált Zelgadiss. Válasz nem érkezett csak egy, a tűznél is vörösebb árny látszott a lángok között. Mintha sikoltásokat hallottam volna… - Meneküljünk - Zelgadiss csak suttogni tudott.

- He?

- Meneküljünk! - ismételte, ezúttal hangosabban. Ez visszarántott a valóságba és egyszerre kezdtünk futni.

Egy ideje a lángokat bámultam. Gourry és Zelgadiss ugyanezt tette, hallgattunk mindannyian. Nyomorultul éreztem magam… tehetetlen voltam a Démonúrral szemben. Bár meg tudtunk szökni, előbb-utóbb ránk talál. Akkor pedig…

- Megteszem… - suttogta Zelgadiss a tűzbe. Tudom hogy nincs esélyem győzni, de ha tovább menekülök, megsértem Rodimus és Zolf emlékét.

A tűz pattogott, megvilágította Gourry arcát.

- Rendben, veled megyek. Ugyan sokat nem tehetek, de nem nézhetem tétlenül…

- Köszönöm.

- Nincs mit. Ez nem "valaki más gondja"… - ezután mindketten ismét elcsendesedtek Tudtam mire várnak. Hogy én is csatlakozzak. Nem mondták ki, nem néztek várakozón, csak a tábortűzbe meredtek, csendesen. De mégis vártak, várták hogy kinyissam a szám, és mondjak valamit.

- Én… - kezdtem. Nem reagáltak, csak bámultak a tűzbe. - Én nem akarok meghalni - mondtam csendesen.

Gourry simogatón nézett rám.

- Senki sem kényszerít.

Felálltam a tűz mellől.

- Igen? Úgy harcolni hogy a halált várod, és semmi esélyed, ostobaság. Ha ez a férfiasság, jobb ha elfelejted. Ennek halál a vége!

- Tégy ahogy akarsz - mondta Zelgadiss színtelen hangon. - Menekülj ahová csak tetszik, de ne szövetkezz vele. Akkor a saját kezemmel öllek meg.

Sóhajtottam és csípőre tettem a kezem.

- Hé. Ki mondta hogy nem harcolok?

- He? - Egyszerre nézte fel rám.

- Ne értsetek félre! Csak azt mondom, hogy nem szeretem a "tudom hogy veszíteni fogok de harcolok" hozzáállást. De azt sem mondtam hogy "nem akarok harcolni, mert veszíteni fogok". Ha csak egyetlen százalék az esély a győzelemre, és ti ezzel a hozzáállással indultok csatába, az az egy százalék is elvész! Nem akarok meghalni! tehát harcolni fogok, és ha harcolok, azért teszem, hogy győzzek. És ti is.

- Azt mondod győzni, de hogyan? - Kissé bizonytalanul bámultak, ez Zelgadiss hangján is hallatszott.

- Az én Fekete Mágiám nem használható, de ott a te Sámánizmusod…

- Nem jó.

- Mi? Nem jó? - hitetlenkedve néztem Zelgadissra.

- Nem fog működni. Amikor feltámadt, megtámadtam. Láttad, nem?

- Igen… - bólintottam. - Nem ismertem a varázslatot, de nem tűnt hatásosnak… de ugye nem a…

- A Ra Tilt volt.

- Te JÓ ISTEN! - a fejem fogtam.

- Mi? Mi az? - Gourry semmit sem tudott a mágiáról… eeeh, vele nem lehet simán beszélgetni.

- Ra Tilt. A legerősebb sámánista varázslat, ami az asztrálsíkról semmisíti meg a célpontot. Csak egyetlen célpont ellen használható, de élőlényre olyan erejű, mint a Dragon Slave.

- Dragon Slave?

Arrrgh! Kezdett az idegeimre menni…

- A Dragon Slave a legerősebb Fekete Mágia, amit ember használni képes. A megalkotója Rei Magnus volt, a bölcs, aki nagyjából 1 600 évvel ezelőtt legyőzött vele egy ősöreg sárkányt. Aztán a neve, a "Dragon Slayer*" lassan eltorzult Dragon Slave-vé. Ez az a varázslat, amivel Zolf megtámadta a Vörös Papot.

- De mi az hogy nem működik a mágia?

- Zelgadiss, ezt átadom. Légyszives.

- A Sámánizmus a földet, vizet, levegőt és tűzet használja, a négy alapelemet, illetve az Asztrális Síkot. Ahogy Lina is mondta, a Ra Tilt az Asztrálsíkon támad… de a Démonúr közelebb áll egy szellemlényhez mint mi. Az Asztrálsíkon ő sokkal erősebb és könnyedén lerázza egy ember asztrális erejét. Tehát Asztrális-Sámánizmussal nem megyünk semmire. Az elementális mágiával még támadhatunk, de annak az ereje a használóén múlik.

- Tehát a Sámánizmus nem működik - vettem vissza a szót. - Az pedig hogy a Fekete Mágia miért használhatatlan, egyszerű. Ezen a világon, a Fekete Mágia forrása a sötét érzelem, mint a gyűlölet, a félelem és az ellenségesség. De ezeket az érzelmeket maga a Sötét Úr, Shaburanigodo uralja.  Emlékezz Zolf varázslatára. "Az alkony sötétjével, s a friss vér vörösével... eltemetve az idõ folyamába... " Ezek a szavak Shaburanigodot jelentik.

- Ezt mondta?

- Persze! Mire figyeltél te… Ja igen. Te nem ismered a Káosznyelvet.

- Káosznyelvet?

Az a nyelv, amin a Fekete Mágia varázslatait mondják. De most nem volt kedvem magyarázni.

- Mindegy, ezt jelentette. Fekete Mágiát használni olyan lenne, mint megkérni "Segíts hogy megölhesselek". Még te is láthatod, hogy ez hülyeség.

- Mi az hogy "még én is"?

- A Fehér Mágiában pedig nincsenek támadó varázslatok. A Megtisztítás használható a zombik és szellemek ellen, de egy Démonúr kissé más kategória. Tehát mindent összevetve, Zelgadiss és én, nem tudjuk legyőzni.

- Tehát - szakított félbe Zelgadiss, - az egyetlen reményünk a Fénykardod.

- Úgyhogy te fogsz harcolni - bólintottam. - Mi pedig támogatunk varázslattal.

- Úgy mondjátok, mintha olyan könnyű lenne - Gourry csak sóhajtott.

- Mivel nincs más lehetőségünk, ez van. Hacsak nincs valami más ötleted.

Gourry csak a fejét rázta.

- Akkor ezt eldöntöttük - zártam le a beszélgetést.

- Tehát… végre döntöttetek… - meglepve fordultunk a hang felé. Hogy került ide? És mióta van itt? A fák árnyékában a vörös árny, Rubinszemű Shaburanigodo. - Számomra megölni olyan semmiségeket mint Zolf és Rodimus, vagy végezni a menekülőkkel, még bemelegítésnek is kevés. Elég szerencsétlenek voltatok hogy a feltámadásomnál jelen legyetek, de most az edzésemnek is részei lehettek. Kissé rozsdásnak érzem magam, talán mert olyan sokáig el voltam zárva. De ne féljetek… hamarosan sokan követni fognak titeket.

- Ebből elég! - lassan felálltam. Bemelegítés, és most edzés?! Zolf tapló volt, Rodimus meg ronda, de hogy a megölésük még bemelegítés se legyen! Persze nekem sincs sok jogom humánumról beszélni. Én is öltem már embert, akárcsak Zelgadiss és Gourry. De ezt akkor sem tudtam megbocsátani. - Azt mondod edzés? Rendben, benne vagyok… de meg fogod bánni!

- Hoho… érdekesen hangzik, kicsi lány! Most már érdemes vagy a halálra!

- Nem szándékozunk meghalni - mondta Gourry. Most már mindenki harcra készen állt.

- A szándék és a végeredmény nem ugyanaz. Ezt mindenki tudja.

- Mindenki, kivéve Shaburanigodo-san - passzoltam vissza saját szavait. A teste kisé megremegett. Mi…?

- Akkor kezdjük - és a Démonúr lágyan a földhöz koppintotta a botját. A föld azonnal megmozdult. Nem, nem is a föld mozgott, hanem alatta valami. A fák gyökerei.

- Unalmas trükk - nevettem arrogánsan. - Hé, Zel!

- Dug Haut! - azonnal megértette mit akarok. A varázslatától most már tényleg a föld kezdett mozogni, a fák gyökerei elszakadtak.

- Igen! És most én jövök! Én, én, én!

- Parancsolj, kislány - Zelgadiss nem vette át a lelkesedésemet.

- És? Te mit fogsz nekem mutatni? - kérdezte a Démonúr.

- Ó, csak egy kis apróságot - felemeltem a kezem és egy fénygömb jelent meg.

- Ez egy Tűzgolyó, igaz?

- Hát, igazság szerint az… - lágyan felé löktem a gömböt. Az lassan a feje fölé lebegett, és ott megállt. A Démon nevetett.

- Legalább ügyesen lett megcsinálva - nem igazán foglalkozott a felette lebegő tűzgömbbel, nyugodtan ácsorgott. - Még ha az telibe is talál, akkor sem árthat nekem.

- Tudom, de ez csak bemutató.

- Sajnos én nem élvezem az ilyesmit. - Shaburanigodo felemelte a botját.

- Tűz! - kiáltottam, és csettintettem. A fénygömb szétnyílt, szétterült, és tűzesőbe vonta a Démonurat.

- Mi? - Ezen még Shaburanigodo is meglepődött, egy pillanatra elborította a füst és a tűz.

- Gourry, te jössz!

Gourry rohamozott, a Fénykarddal a kezében.

- Démonúr… pusztulj! - kiáltotta, és a Fénykard megvillant…

Rubinszemű könnyedén elmosolyodott.

- Nocsak, a Fénykard… ami elpusztította Zanaffart, aki Sairaagot a mágia városát a holtak városává tette, igaz? Még ha gyenge is vagyok, én vagyok a Démonúr… és ne nézzetek engem holmi szimpla szörnyetegnek! - Egyik kezével megragadta a Fénykard pengéjét. - Forró, de nem annyira, hogy ne tudnám elviselni.

Gourry felmordult, de akárhogy is erőlködött, a Kard nem mozdult.

- Fiatalember, látszik hogy értesz a kardhoz, de a fegyvered gyengének tűnik. de hát, ennyit az emberekről… - Egy robbanás söpört végig a területen. Gourry elszállt, és a földbe csapódott.

- Gourry!

- Jól… vagyok - a földön feküdt, egy olyan helyzetben, ami mindennek tűnt, csak jónak nem.

- Nyugalom - nyugtatgatott a Démonúr. - Nem ölöm meg ilyen gyorsan. - Szemét… bár, egy kedves Démonúr már önmagában rémisztő lenne.

- Aa… - Zelgadiss hátrált, de beborították a felé futó lángok.

- Zel!

- Ne aggódj… kőből van, ebbe nem hal bele. De, kicsi lány, te sokat ígértél, és csalódott vagyok. És ezért most megfizetsz. - A Démonúr felém indult, és ekkor valami a lábamhoz esett. Egy üres kardmarkolat…A Fénykard!

- Használd ezt, Lina! - kiáltotta Gourry. - A Kard erejét és a Fekete mágiádat!

- Ostobaság - nevetett Shaburanigodo. - A Fénykard erejét és a Sötétség erejét nem lehet vegyíteni. - Ebben igaza volt… a kétféle mágiát nem lehetett keverni, mert kioltanák egymás hatását… de…

- Kard! Adj nekem erőt! - emeltem magasra a markolatot. A fénypenge, ami Gourry kezében egy hosszúkardnak felet meg, az enyémben egy fattyúkardot formázott. Ahogy sejtettem…

- Ha! Hasztalan! - A Démonúr arrogánsan vigyorgott. De én észrevettem egy árnyalatnyi aggódást a hangjában.

Belekezdtem egy varázslatba. Hasonlóba mint a Dragon Slave, de ahelyett hogy a varázslatot ezen világ Sötét Urának, Rubinszemű Shaburanigodonak ajánlottam volna, egy olyan valakit választottam, akiről egy távoli királyságban hallottam, a "Rémálmok Urát". Az Urat, aki a Démonurak felett állt, aki az égből bukott le, az Arany Démonurat.

Lehetetlen lett volna Shaburanigodot megsebezni a saját hatalmával. De lehetséges hogy egy vele egyenlő, vagy felette álló Démonúr segítségével igen.

- Sötétség, a legsötétebb ûrben, a legmélyebb éjszaka mélyén! Sötétség Ura, ragyogó, akár az arany, Káosz Tengerén, hívlak téged, és neked ajánlom magam! …

Shaburanigodo megijedt.

- Te… te lány! Honnan ismered te az Egyetlen nevét? - De én nem foglalkoztam vele, kántáltam tovább.

- …A bolondok, kik ellenünk szegülnek, pusztuljanak az erõ által melyet Te és én birtoklunk! … - Sötétség vett körül, sötétebb a legsötétebb éjszakánál. Olyan sötét, amiből semmi sem tud megszökni. A varázslat próbált kiszökni az uralmam alól és én kétségbeesve próbáltam megtartani… tudtam, ha elvétem, elszívja az életerőmet és meghalok.

- Nem érted? Nem érted hogy ez teljesen hasztalan? - bömbölte Shaburanigodo és fénylő gömböket hajított felém… valószínűleg egyenként képesek lettek volna megsemmisíteni egy egész háztömböt. De mindegyiküket beszívta és eloszlatta a körülöttem örvénylő sötétség.

- Hogyan?! - Ez a saját trükköm volt, a Giga Slave. Amikor először használtam, egy tengerpartot sivataggá változtatott. A halak máig a közelébe sem mennek, még egy moszat sem nő arrafelé. Biztos voltam benne, hogy a Giga Slave meg tudja sebezni Shaburanigodot. De azt is tudtam, hogy egyedül ez a varázslat sem elég. Akármit is próbálok, az erőkülönbség a Démonúr és köztem, mindig ott lesz. Csak remélhettem, hogy a Kard erejét kölcsönvehetem. De az örvénylő sötétség a kard fényét is be akarta szívni. A Fénykard ereje és a Sötétség kioltaná egymást, ezt Gourry nem tudta, de én igen. Sőt többet is tudtam, és Shaburanigodo is, ezt a riadalma elárulta. Meg kellett próbálnom!

- Kard! - kiáltottam - Olvaszd magadba ezt a sötétséget és alakítsd pengévé!

- Mi…? - A Giga Slave sötétsége a Fénykard felé örvénylett. Ahogyan sejtettem, és a Kard is az volt, aminek gondoltam... felerősítette az akaraterőt és megtestesítette. Normális esetben a Fény érthető formáját vette fel. Ebben már biztos voltam, mert Gourry, akinek az akaratereje erős, de varázsereje nincs, nem volt képes annyira létrehozni a kardot mint én, aki jobban hozzászoktam az akaratom használatához. De még így sem voltam teljesen biztos a dolgomban. Valami hiányzott.

- Micsoda ostoba próbálkozás - a Démonúr készenlétbe állt a botjával. Halk mormolás… ezeket a szavakat még sosem hallottam. Varázsol, a fenébe! A kardnak több időre volt szüksége, hogy a Giga Slave sötétségét magába olvassza.

Amikor valaki varázsol, egy pajzs veszi körül, aminek az ereje a varázslattól függ. Amikor a Giga Slave-et használtam, a pajzs elég erős volt hogy megállítsa az energiagömböket. De abban nem voltam biztos hogy azt is kibírná, ha a Démonúr a teljes erejével támadná. Sőt, most hogy a Giga Slave energiáját a Kard már magába szívta, még abban sem voltam biztos hogy a pajzs jelen van. Shaburanigodo botjának végén vörös fény jelent meg… nagyon gyors volt! Ugyanakkor a sietség az én esélyeimet rontotta volna…

- Állj! - Zelgadiss hangja belehasított a fülembe. - Állj meg! Ez az a világ amit annyira látni akartál! Most miért akarod elpusztítani? Rezo! - Összezavarodott, talán nem is tudta mit beszél… de a varázslat megállt, a vörös fény eltűnt. Shaburanigodo, Rezo testében, Zelgadisst nézte, aki a földön feküdt. Ez az! A hiányzó láncszem…!

- Ostoba szavak - gúnyolta Rubinszemű Zelgadisst. De ezalatt a kezemben elkészült a Kard.

- Rezo, Vörös Pap! - kiáltottam, és a kardot magasra emeltem. - Válassz! Hagyod hogy Shaburanigodo magába szívja a lelkedet, vagy bosszút állsz magadért?

- Ooh - egy boldog, csendes hang.

- Lehetetlen…! - üvöltötte egy riadt kiáltás a boldog sóhajjal egyszerre.

- Kard… győzd le ezt a bíbor sötétséget - lecsaptam a Karddal. Fekete fény - másképp nem tudom leírni - száguldott a Démonúr felé.

- Hasztalan támadás… ezt nem gond hárítani! - védekező állásba helyezkedett a bottal és egy sötét energiagömb jelent meg előtte. Egy hangos robbanás hallatszott és egy fekete lángoszlop csapott az égre. Nem törődtem az arcomon folyó izzadtsággal. A tűzoszlopban, mintha egy vonagló alakot láttam volna…

Hamarosan a láng elült és én térdre rogytam.

- Mwahaha… mwaha…mwahahahahaha! - a Démonúr nevetése végigvisszhangzott az erdőn. - Lenyűgöző! Sosem gondoltam hogy egy egyszerű ember ilyesmire képes legyen. - Valami apró furcsa hangot hallottam.

- Tetszel nekem, te lány. Valóban zseniális vagy - jól esett a dicséret, de nem igazán volt okom az örömre. Ez az egy varázslat felemésztette minden erőmet, még egy akkora lángra sem volt erőm, mint az ujjam hegye. Csak térdepeltem a földön és lihegtem.

- De sajnos… többé nem találkozhatunk. Nem számít milyen tehetséges varázsló vagy, ember maradsz… - megint az a furcsa hang. Mi lehet?

- Még mágiával is, csak pár száz évig élhetsz. Nem tudom ez a világ merre fordul, de nagyon kevés az esély, hogy a te életedben még egy darabomat felélesszék. - Mi? Ez azt jelenti… felemeltem a fejem és láttam. A Démonúr teste repedezett.

- A messzi-messzi jövőben, szeretnék újra feltámadni, és újra harcolni veled… de ez nem fog bekövetkezni. Tiéd a tisztesség, hogy megsemmisíthettél. Legalább pihenhetek… - már két hang beszélt egyszerre, Shaburanigodo és Rezo. A maszk egy darabja lehullott, de a szél még a levegőben elporlasztotta.

- Jó móka volt, kicsi lány - Shaburanigodo.

- Sajnálom - Rezo.

Egyszerre hallatszott a sírás és a nevetés, ahogy a szél elfújta a Démonúr testét, s csak a hang hallatszott még egy ideig.

1. fejezet | 2. fejezet | 3. fejezet | 4. fejezet | Utószó